Sok helyen látjuk őt és halljuk. Óriási hangulatú bulikat csinál. Mégis nem sokat tudunk róla. Mini portrénkban Čerňanský Rudolffal, alias Čekuval beszélgettünk.
Amikor felhívtalak, hogy az interjú idejét egyeztessük, akkor megkérdeztem, hogy vagy, s te azt válaszoltad: úgy, mint egy hetven éves. Áruld el, hogyan érzi magát egy hetven éves?
A színházban a színpad felett van kétarcú maszk. Az egyik fele mosolyog, a másik sír. Valahogy én is így vagyok ezzel. Mosolygok, mert a Jóisten megadta, hogy megünnepelhessem a hetvenedik életévemet. Ám a szomorúság azért, hogy innét már csak lefelé vezet az út, meg az is, hogy sok zenész barátom már nincs köztünk.
Fiatalos lendületedet azonban le se tagadhatod, mondhatni, a 70 az új 50. Mikortól volt tudatos, hogy fiatalokkal vedd körbe magad?
Amikor elkezdtem zenélni és azután telt az idő, mindig próbáltunk olyan zenei stílust és öltözködést hozni, ami a fiatalokhoz igazodik. Egy művésznek el kell tudnia adni magát, és ez csak úgy lehetséges, ha lépést tart a közönségével. Büszke vagyok arra, hogy 35-40 évvel fiatalabb barátaim is vannak, akikkel jól megértem magam. Meg a zene fiatalon tart.
Ez a mentális része, ugyanakkor fontos a fizikai is. Úgy tudom, kerékpározol. Mesélj erről, hátha kedvet kapnak mások is.
Van két kerékpárom. Az egyiket terepen, a másikat közúton használom. Amikor kiadja az idő, akkor naponta 10km-t is letekerek. Ám szoktam walkingozni is.
A vitalitásodhoz nyilván az is hozzátartozik, hogy fiatal párod van és a mai korhoz képest idősebb korodban született fiad. Avass be minket egy kicsit!
Pedig mindig mondogattam, egy művésznek sosem szabadna megnősülnie. Aztán tessék: már háromszor nősültem. Két házasságom után immáron 29 éve vagyok együtt a párommal és van egy 24 éves fiam. Ahogy megszületett Patyo, új löketet kapott az ember, hogy van miért küzdeni és élni. Mert van egy fiatal családod, aminek meg kell adni, amit az élet megkíván.
A szomorkás részhez hozzátartozik az elmúlás kérdése is. Mennyire foglalkoztat?
Minden napnak kell örülni és megköszönni az Istennek, hogy még itt vagyok. Szeretnék még jó 10 évet eltölteni, egészségben, jó kondiban zenélni, örömet szerezni az embereknek és a családomnak. Ám tudom, egyszer véget ér az út.
Komáromban születtél és éltél. Hogyan emlékszel a gyermekkorodra?
Nekem nagyon szép gyermekkorom volt. Már csak azért is, mert olyan helyen laktunk – az a ház ma már sajnos nem áll, aminek szemben a Menház van. Egy családi házban bábaasszony segítségével születtem. Nem messze onnét volt a Magyar Területi Színház. Minden nap, a kapuban állva, láttam, ahogyan a színészek próbálni járnak a színházba. Négy-öt éves lehettem, és mindig megkínáltak cukorkával. Arra is emlékszem, hogy akkoriban sok zsidó család élt Komáromban, azok a fejfedővel és oldalcopffal díszített emberek voltak. Az 1956-os forradalom idején pedig nem szabadott kimenni az utcára, mert lövöldözések voltak. 1968-ban az oroszok bevonulásakor a bátyámmal kint álltunk a hídon és nagy robajt hallottunk, tankokkal érkeztek az oroszok. Akkor még senki nem tudta, mi történik. Csak másnap, a rádióból értesültünk erről. Akkor nem sokon múlott, hogy egy orosz tiszt lelőjön engem. Kint álltam a hídon és azt kiabáltam nekik oroszul, hogy menjenek haza. Tizenhét éves voltam. Sosem felejtem el azt, hogy Červenka úr vámtiszt mentett meg. Úgy tett, mintha seggbe rúgna és kiáltotta, hogy menjek haza, aztán kidumálta, hogy még fiatal vagyok.
Mindehhez mikor és hogyan jött az éneklés?
Hárman voltunk fiútestvérek. Középső fiú, bátyám, Laci, aki sajnos már nincs köztünk, egy zenekarban játszott. Ő volt a nagy Čeku, én meg a kis Čeku. Gyermeknap volt és az akkori kilencedikeseknek volt zenekaruk. Szóltak, énekeljek velük, mert ha a bátyám tud, akkor nekem is menne. Sikerünk volt, bevettek a zenekarba. Másnap az iskolában valamiért ötöst kaptam a tanórán, és akkor azt mondta a tanárnő, hogy fiam, belőled más se lesz, csak zenész. És valóban. Az első zenekarom 17 éves koromban volt és tudtam, hogy ha nem zenész, akkor énekes biztosan leszek.
Van eredeti szakmád?
Géplakatosnak tanultam, de sosem dolgoztam abban a szakmába. A katonaság alatt jogsit szereztem és azután mikor a gázgyárba mentem dolgozni, akkor attól fogva sofőr voltam. Kezdetben amatőr zenekarokkal énekeltem, 1974-ben azonban több versenyt is megnyertünk, hogy egy nap szóltak, legyünk profik. Ahhoz azonban állami vizsga kell. Hetünkből a Modifik zenekarból öten vállaltuk, levizsgázunk. Nem jártam zeneiskolába, megkaptam a kottaanyagot, és akkor egyik jóbarátom a Liszt-akadémiára járt, ő segített felkészülni. Két-három hónapig gyakoroltunk, mindenből valamit megtanultam. Amikor nem sofőrködtem, akkor zenéltem, és fordítva.
Ez a szocializmusnak egy vad időszaka volt. Hogyan sikerült fennmaradni a vízen?
Felszereléshez akartunk jutni, és nálunk nem lehetett profi hangszereket meg keverőpultot, mikrofont kapni. Az államvizsga után nagyjából félévire egy külföldi zenei menedzser jött Dániából. A komáromi Pokolban zenéltünk és felkarolt minket. Azt mondta, szépek vagyunk, fiatalok, csak éppen nem szlovák és magyar, hanem angol dalokat kellene felvenni a repertoárunkba. Az akkori állami menedzservállalat, a Slovkoncert segített, mert províziókat kaptak. Mi valutát hoztunk, amit le kellett adni, amiért bony pénzt kaptunk. Norvégiában töltöttünk fél évet, hogy jó felszerelést tudjunk venni. Hazajöttünk, csoda volt. Akkoriban nem volt úgymond fehér zenekar. Nem akarok rasszista lenni, de akkortájt a Rigó testvérek, akik cigányzenét játszottak, jártak külföldre. Mi turnusokra jártunk ki. Bejártunk vagy 9-10 országot. Mint Svájc, Belgium, Ausztria, mindenfelé. „Jóakarók” persze feljelentettek, hogy kint akarok maradni. Akkor fél évre elvették az útlevelemet. Mondjuk most is vannak rosszakarók, és ennek ellenére mindenen túl mentem és toppon maradtam.
Mindezt úgy, hogy az akkori rendszer nem nagyon szívlelte, hogy lakosai nyugati zenéket hallgassanak…
Pénzt láttak benne. A fellépéseinkből származó bevétel felét elvitte a Slovkoncert, a másikat az állam. Gondolj bele, Tom Berns cégében öten dolgoztak és egész Európában ők menedzseltek több zenekart, míg a Slovkoncertnél ötszázan voltak, ingyenélők. Mert ők belőlünk, zenészekből éltek. Nem ők hozták a lóvét, hanem mi. A szociban kellett a valuta. Mindenféle.
Azt is elnézték, hogy láttátok a nyugati életformát?
Nem szabadott beszélni róla. Hogy minden rossz, de a pénz az jó?
Hogyan kontrolálták, hogy ne beszélj róla?
Mondom, volt, hogy feljelentettek. Kétszer elvették az útlevelemet. Na, nem azt mondom, hogy szent ember vagyok, mert világéletemben lázadó voltam, és az is maradok, de olyan emberek, akikben megbíztam, hogy elmondhatom, és az köpött be… Máig nem tudom, ki volt.
Külföldi fellépésekről beszéltél. Amikor visszatértél, akkor emlékeztek itt rád?
Hogyne! Akkor nem úgy volt, mint manapság, hogy mindenhol zene szól. Fellépéseink voltak Komáromban, illetve itt, Gútán, a Skopp bácsinál. Minden nap zenéltünk, hétfő kivételével, mert akkor szabadnap volt. Hétköznap száz ember bulizott, hétvégente ötszázan. Más idők voltak. Mindenhonnan érkeztek utánunk fiatalok. Emlékezetes nyaram volt, a legszebb, Balatonfüreden, ahová erről a vidékről jöttek utánunk a srácok és nagyot buliztak.
Lemezeitek is megjelentek. Mennyire engedte a rendszer?
Sosem énekeltünk szoci ellenes dalokat. Ám másoknak, nagyzenekaroknak is megjelentek albumaik. De csak saját számokat lehetett.
Ellenőrizték a szöveget?
Persze. Miénket nem fogadták el.
Tudsz példát mondani, amivel gondjuk volt és jelezték, hogy akkor azon muszáj változtatni?
Nem rendszerellenesség miatt. Hanem, nekik nem ült a grammatika, amit mi viszont szerettünk. Tudniillik, szlovákul és csehül énekelni sokkal nehezebb, mint magyarul, mert a lágyított mássalhangzókat is helyesen kellett kiejteni. Meg sokszor hallottuk, ahogyan a felvételnél arról beszélgettek, hogy nem igazán jön be ez nekik, mert túlságosan hallani a magyar akcentust. Így aztán inkább kimentünk. Jó volt, mert akkor nem kellett itthon a rádióban bohóckodni. Viszont Csorba tónál a Pátriában szilveszterkor éppen az Elánnal meg egy másik szlovák zenekarral egy helyen léptünk fel, és éppen az Elán tagjai panaszkodtak arra, hogy míg náluk ötven ember volt, nálunk a bálban vagy ötszázan buliztak. Végülis mi így adtunk a seggükre.
Említetted, hogy Gútán is voltak fellépéseitek. Hogyan kerültél úgy igazán Gútára? Mármint lakni.
Svájc után, miután elváltam és abbahagytam a zenélést, visszatértem. Akkor már csak édesanyám élt. Hazajöttem Komáromba és akkor már ismertem a jelenlegi feleségemet, Moncsit, és úgy rá két hónapjára arra jutottam, hogy nem akarok Komáromban maradni, Gútára költözök. Meg rengeteg barátom gútai. Második szülővárosomnak tekintem. Szeretek itt élni.
Akkor van benned némi gútaiság is.
Mindig van nálam bicska. (nevet)
A fiad is tehetséges, láttuk és hallottuk őt énekelni. Ő hogyan veszi?
Ő nem akar kis Čeku lenni. Ő Patrik. Ám ráragadt. Mint ahogyan anno rám is. Jó hangja van, több versenyt is megnyert. Még Paszmár tanár úrral mondtuk is, hogy csak lesz valami belőle e téren, de aztán elkezdte érdekelni a karate, majd aztán az is elmaradt. De másik büszkeségem a lányom, aki már 25 éve Svájcban énekel a párjával. Ez fantasztikus.
Muzikális család vagytok.
Nem tudok visszaemlékezni, ki volt apukám, anyukám. Azt tudom, hogy apum énekelgetett.
Hogyan kell elképzelni a családi összejöveteleket? Jammeltek meg zenélgettek?
Nem, otthon pihenek, nyugalomban vagyok. Ám nagyobb összejövetelekkor, mint mondjuk az 50-es vagy 60-as szülinapomon, amikor többen voltunk, akkor a lányomék szoktak játszani, meg DJ Carlos, aki remélhetően az idei 70-esemen is ott lesz. Otthon, szűk körben inkább zenét hallgatunk, és arról beszélünk, miből hogyan lehet ihletet meríteni.
A jövőt nézve mi az, amit még mindenképpen szeretnél megvalósítani?
Szeretnék kiadni egy számot, aminek részletei egyelőre titok, illetve, ha sikerül kellő támogatást szerezni, akkor egy nagylemezt szeretnék megjelentetni.
Ha visszagondolsz az évtizedeidre, szerinted mi a siker titka?
Minden munkának meg kell adni a tiszteletet. Minden fellépés előtt izgulok. Ez benne van. Nem lehet flegmán lejátszani, mert az semmit se ér. De ugyanígy az életben is. Vagy száz százalékra csinálod, vagy sehogy. Music is my life. A zene az életem!
Fotó: Kürti Zsolt
