Szuperlatívuszokban beszélnek róla. Azt mondják, kivételes tehetség, elhivatott, ikonikus pedagógus és követendő vezető. Megannyi szakmai díj mellett a gútaiak és a térségbeli emberek rokonszenvét élvezi a legjobban. Több mint három évtized után átadja a stafétát a helyi Művészeti Alapiskola vezetésénél. Átcsoportosítja erejét.

Látom, megy még a sürgés-forgás, kis felújítás. A fejlődés nem állhat meg, igaz?

Ma érkeztek a szakemberek, kicserélik a PVC talajburkolatot az igazgatói és a gazdasági vezető irodájában. Festetünk is. Még augusztus 31-ig szeretném elvégezni az elmaradt feladatokat, hogy megfelelően átadhassam az utódomnak (Becse Szabó Ilona, a szerk. megj.). Így egyeztem meg a szülői szövetséggel.

Ez az idő szükséges a lezáráshoz, az eltávozáshoz az intézménytől?

Nem válok el teljesen, hiszen az utódom megkért, maradjak itt óraadó tanárként. A vezetői tisztségről való távozásom döntése azért született meg, hogy még esetlegesen segíteni tudjak az iskolavezetésben. A kinevezésem egyébként 2024-ig szólt. Tavaly ősszel enyhe egészségügyi problémáim akadtak, a vérnyomásom ingadozott. Akkor határoztam el, hogy úgy szeretném átadni az igazgatói tisztséget, hogy közben, ha szükség van még tanácsomra-segítségemre, erre még képes legyek. Valaki mondta, hogy milyen jó döntés volt, mivel vannak, akik nehezen adják át a helyüket, aztán hirtelen probléma esetén nincs helyette más. Időben jeleztem a tantestületnek is a döntésem. Úgy gondolom, ez a megfelelő idő. Másik dolog, hogy a Covid időszak sok mindent megváltoztatott olyan irányba, (a sok elektronikus kommunikáció), hogy az elképzelésem szerinti iskolavezetésre nem jutott elegendő idő. Eleve a távoktatás bebiztosítása, a felszerelések megszerzése, az oktatás menete és folyamatának ellenőrzése – olyan sok újdonság került a körforgásba, hogy úgy éreztem, hátráltat. Ám a fiatal generáció, akik tovább viszik ezt az intézményt, ők már ebben nőttek fel, számukra ez már természetes. Ebből a szempontból nekik könnyebb. Ez kisiskola, sok nehezedik az emberre.

Amikor a növendékeit kérdeztem, a neve hallatára a hangjuk ellágyult és szeretetteljes tisztelettel beszéltek Önről. Azok, akik kiemelkedően éltek a tehetségükkel, díjazták a szakmai tanácsait és az emberi hozzáállását, akik nem a kultúra területén tevékenykednek, hálásak, hogy jobban értik-érzékelik a művészetet. Számukra az énektechnikai javaslatokon túl megkapták azt, hogy ha valamibe beleadják a szívüket, az az igazi és ezt felismerik. Azon emberek pedig, akiknek semmilyen köze nem volt az iskolához, meg azt mondták erre az intézményre: „zenesuli, Paszmárnál” azaz intézményesítették a személyét. Önnek mit adott ez az iskola?

Rengeteget adott. Hozok egy példát: egy alkalommal betért egy volt tanítványunk, aki főiskolásként öt-hat év eltelte után jött be, csupán látogatóba. Ez déltájban volt, tanítás előtt. Megtorpant a járda közepén. Megkérdeztem, miért nem jön tovább. Azt felelte: „Fú, úgy érzem, hogy ez a béke szigete!” Kell ennél több? Ez olyan hely, ahol név szerint ismertem a diákokat, akár 280-320 tanulóról is volt szó, mindig a közvetlen kapcsolatra törekedtem a diákokkal. Nagyszerű kollégáim vannak, akiknek mérhetetlenül hálás vagyok, hiszen egy irányba tartunk, következetes munkát végzünk. Cél, hogy a gyermek, aki idejön, az itt olyan tudással gazdagodjon, hogy művészetet értő és értékelő emberré váljon, talán művelője is legyen. Ez fontos cél.

Mi lehet a titok?

Az elmúlt 31 évben rengeteg minden történt. Soha semmitől nem riadtam meg. Ha szükséges volt, mindig megfogtam annak a munkának a végét is, ami nem a szakmámhoz kapcsolódott. Tanyasi gyerek vagyok. Abból a közegből jövök, ahol azt tanultam, ha valami meghibásodik, azt meg kell javítani. Ha a képességeimből futotta, megcsináltam. Ha nem, akkor késlekedés nélkül hívtam szakembert. Felcsavaroztam a reklámanyagokat az iskola kapujára vagy éppen tetőcserepet raktam vissza a helyére. Tudom, hogyan kezdtem, mi mindent csináltunk meg. Mindig kihangsúlyozom, egy ember semmire sem elég.

Selský, Járošiová és Paszmár. Három igazgató az 56 éves intézmény élén. Érzékelhető a folytonosság és a fejlődés. Talán az első ilyen minőségi ugrás a nyolcvanas években volt.

Így van. Járošiová Irena igazgatónő idejében elindult a minőségi fejlődés. Ekkor a frissen diplomázott komáromi szakpedagógusokból 5-6 járt Gútára tanítani. Ki merem jelenteni, amikor Komáromban kezdtem el tanítani, nem tudom, hány ilyen színvonalas zenei oktatást biztosító iskola volt, mint a gútai. Ebben az időben itt tanítottak Bakos Márta, Vágó Gyöngyi, Fekete Klára, Csente Rozália, Pataky Lívia, Czókoly Éva, Jerzy Lebida és jómagam. Mind előre vitték ezt az iskolát és országos versenyeket nyertek a diákokkal. Nagyszerű örökséget hagytak. Én 1991-ben kerültem az iskola igazgatói posztjára, amit nem elsőre fogadtam el, kértem gondolkodási időt. Abban az időben Komáromban és Nyitrán tanítottam, Gútán csak heti egy napot. Végül úgy döntöttem, Gúta közelebb van Vágfarkasdhoz, ahol lakom. Ezután indítottuk a tánctagozatot Kartai Adél vezetésével, aki huszonöt évig volt az iskola tánctanára. Volt olyan időszak, hogy százhúsz táncnövendékünk volt. Kiépült a képzőművészeti szak is, Jankovich Márta vezetésével, állandó jelleggel 70-80 tanulóval.

Állami rendszerek alakultak és dőltek be, polgármesterek jöttek-mentek, Ön végig vitt több mint három évtizedet. Ez hogyan sikerült?

Nem emlékszem olyanra, hogy konfliktushelyzetet gerjesztettünk volna. Gyerekközpontú vagyok. Hiszem, hogy minden gyerek valamiben kiváló. Nekünk, pedagógusoknak az a feladatunk, hogy kihozzuk belőlük a tehetséget, és egészséges önértékelést alakítsunk ki bennük.

Mintha Kodályt hallanám.

Azért ne túlozzunk. Szerintem Kodály módszere kóruséneklésben működik a legjobban, szólóban kevésbé. Ő azt állította, mindenkit meg lehet tanítani énekelni. Ám csak akkor, ha ezt csoportban tesszük, amikor a gyermek mindkét fülére a jót hallja. Hatást csak úgy tud elérni, ha az az egész testében rezonál, azaz a lábujjától a hajhagymákig az egész lényét beleadja. Ha ez megvan, akkor a közönség is átszellemül.

Mindez roppant pedagógus-szemléletesen hangzik. Nézve az életrajzát, vajon ha csak az Önnel egyidőben indult mára Kossuth-díjas Szvorák Katalinnal párhuzamba hozva és az akkori pozitív hangvételű kritikákat szemlélve nem hiányzik-e a nagyszínpadi önmegvalósítás?

Szvorák Katalin átütő tehetség. Nyitra környéki, koloni népdalokat valami hihetetlen módon adott elő 1976-ban, a Tavaszi szél vizet áraszt népdalverseny országos fordulóján. Ágh Tibor volt a mentora. Engem Dobi Géza készített fel. Népdalcsokrot énekeltem ugyanezen a versenysorozaton, ahol előkelő helyen végeztem és Sokol-rádiót nyertem. Azt követően – amikor Pozsonyba kerültem – a konzervatóriumban klasszikus éneklést tanultam, amit már diákként is kamatoztattam. Az 1979/80-as tanévben már az Ifjú Szívekben kezdetben kórista, majd szólista voltam, 1982-ben az akkori Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarához csatlakoztam, 1995-ig ott énekeltem Vass Lajos karnagy vezénylete alatt, aki nekem rengeteget adott. Nem érzem a hiányt, mert lehetőségem volt remek szakemberekkel együtt dolgozni.

Nem érzi úgy, hogy a tehetsége nem kellőképpen bontakozott ki?

Tényleg nem. Hazatértem, jól érzem magam.

Másként kérdezem: a tehetségéhez mérten van ott, ahol van?

Megéltem, amit szerettem volna. Jó emberekkel, jó helyeken szerepelhettem. Amikor Hudecová Vlasta tanárnő irányítása alatt befejeztem a konzit, eljátszottam a gondolattal, hogy főiskolára megyek. Végül mégis a pedagógusi pálya mellett döntöttem. Úgy gondoltam, hogy egy énektanárnak is akad lehetősége a színpadi szereplésre. Ha színpadra állhattam, mindig igyekeztem a képességeim legjavát adni. Akkor voltam elégedett.

Mindehhez hozzátartozik egy kellő háttérország. Igaz, hogy buszos szerelem a feleségével való kapcsolat?

Azt gondolom, az ember életébe mindig megfelelő időben toppannak be a dolgok. Mindig az „express busszal” utaztam vissza Pozsonyba, és a járműben megakadt a szemem egy szép csajon, aki Vágfarkasdon szállt fel. Amikor jelentkeztem az Ifjú Szívek művészegyüttesbe, mit ad Isten, ő már akkor ott énekelt. Egymásra találtunk, összeházasodtunk, egy lányunk van, Lívia.

Emellett érezhetően és láthatóan szereti Gútát is.

Úgy alakult az életünk, hogy mi itt maradtunk. Bár Vágfarkasdon lakom, nekem ez a vidék a szűkebb otthonom. Gútán nőttem fel, a Nagyszombati utcában van a szülői házunk. Minden ideköt: az ősök, a környék, a Vág-part. Minek mentem volna máshová, ha együtt dobban a szívem ezzel a közösséggel?

Mindent sikerült megvalósítani, amit szeretett volna, vagy még van valami?

Szeretném látni, hogy ez az iskola fellendüljön. A Covid miatt megkopott a diáklétszám. Most úgy érzem, sikeres volt egy egésznapos nyitott nap az óvodások és a kisiskolások számára. Megugrottak a beiratkozási számok. Említenék egy érdekes esetet. Egy édesanya hozta beíratni kisfiát, aki megjegyezte, hogy biztosan jó helyen vannak, mert ez a bajuszos bácsi játszott és énekelt itt a gyerekekkel. Örültem, hogy ilyen jó hatással voltunk rájuk. Megint csak dicséret illeti a kollégáimat, mert szinte egy emberként követtek engem az eseményen. Ez közösségünk erőssége. Ha kell, mindenki odateszi magát és dolgozik serényen.

Mindenből azt tudom leszűrni, hogy azoknak igazuk van, akik ugyan nem járatták ide a gyermekeiket, de azt mondják erre az iskolára, hogy Paszmáré. Mert aki ilyen szívvel lélekkel él egy intézményért, az megérdemli a Paszmár-korszak megállapítást.

Nekem nem az volt fontos, hogy csillogjak-villogjak, hanem eredményes legyen az, amit csinálunk. Ha valaki arra adja a fejét, hogy pedagógus lesz és a sorsa úgy alakul, hogy intézményvezető, akkor egy célért kell küzdenie. Mindig születnie kell egy varázsnak, különben semmit nem ér az egész.