Egyik műve eljutott a pápához is.

Horváth Árpád Gúta polgármestere 2020. december 16-én Polgármesteri díjat adományozott Nagy István gútai orgonaművésznek, akinek egyik műve eljutott a pápához is (a pandémia miatt ugyan egyelőre élőben nem, csak hangfelvételről). Az alábbiakban közzéteszünk egy interjút, amit a szerző még 2015-ben készített a villagutta.sk oldalnak.

Szakmai körökben egyre gyakrabban emlegetik a nevét. Magas presztízsű zenei fesztiválokon, elismert szaktekintélyek kiemelkedő dicséreteiben tündököl. Tanár, orgonaművész, zeneszerző és kántor egy személyben. Nagy István Gútán tevékenykedik. Sokáig ódzkodott az interjútól, most megtört a jég. Vele beszélgettünk.

Többszöri felvetés után most egyeztél bele egy mélyebb portréinterjúba. Mi volt az oka, hogy eddig nem?

Jól emlékszem, már többször megszólítottál. Talán akkoriban én valamiért féltem ettől az egésztől, illetve azt éreztem, hogy nem tettem még le annyit az asztalra szakmai téren, amiről érdemes lenne egy bővebb riportban-interjúban beszélni.

Ezúttal már van mit mondani? Úgy gondolod, elértél arra a szintre?

Így van. Játszottam néhányszor nemzetközi orgonafesztiválon, Budapesten különböző helyeken. És úgy érzem, akár tanárként, akár orgonaművészként, vagy akár kántori hivatásomat tekintve most lehetek a pályám csúcsán. Most érzem azt, hogy a legtermékenyebb időszakomat élem.

Ez miben nyilvánul meg?

A koncertezés terén a komolyabb koncertek, a komolyabb művek begyakorlása, előadása, a régiek repertoáron tartása. Úgy érzem, a tanításban is most jutottam el arra a szintre, amiről azt gondolom, megfelelő. Kezdő pedagógusként az ember pici görcsösséggel kezd el tanítani, és sokszor hiába jó előadóművész, nem látja át pedagógiailag a darabok problematikáját, illetve, hogy ezt az adott egyénnek hogyan lehetne megtanítani. Most úgy érzem, hogy ez is már, ha nem is játszi könnyedséggel, de rutinosan működik.

Egyébként mindig is pedagógusnak készültél?

Nem. Az általános iskolában felfigyeltek a kémia és biológia iránti vonzalmamra és tehetségemre. Ez idő tájt rengeteg biológia és kémiai versenyen vettem részt. Kémiai versenyen kerületi első is lettem. Ehhez kötődik tizennégy évesen életem első rádióinterjúja. Majd ezt követte a gimnázium, emellett a művészeti alapiskolát látogattam zongora szakon. Ám a család is úgy érezte, és az akkori zongoratanárnőm is, hogy talán egy férfinek egy magabiztosabb hivatás illik. Anyagilag és minden más téren is. Magabiztosabb, mint a zene. Tehát a biológiából adódóan otthon is egyértelmű volt, hogy a gyerekből vagy vegyész, orvos vagy gyógyszerész lesz. Akkor a család mellett a széles rokonság is támogatta, így nem volt más választásom.

Miért?

Nézd, tizennyolc évesen még sokszor a szülők döntenek.

Ebből még nem feltétlenül következik, hogy a zenét választod magadnak. Mi volt a döntő pillanat?

Néhány évi intermezzo után, amit a gyógyszerészeti egyetemen sikerült eltöltenem (bizonyos szempontból ez is hasznos volt az életemben és nem tartom elfecsérelt éveknek), nagyon erős volt bennem a vágy, hogy mégiscsak a zenével foglalkozzam. Hivatásszerűen. A meghatározó döntésem egy analitikus kémiavizsga után született meg bennem. Itt mondtam azt, hogy nekem már ebből teljesen elegem van, és ez nem nyújt nekem szakmailag semmit és az általam hőn szeretett biológia és kémia mellett számos más tantárgy is volt, ami teljesen lehangolt és elvette tőle a kedvemet. Így jött a váltás, a vizsga után felhívtam a szüleimet, és közöltem, a gyógyszerészetből ennyi volt. Mivel kollégiumban laktam, és néhány nappal később mentem haza, adtam nekik némi időt, hogy ezt megemésszék.

Hogyan fogadták?

Elfogadták. Azt nem tudom, beletörődtek-e.

És innét már egyenes út vezetett a zenei pályához?

A gimi utáni első éven nem vettek fel a gyógyszerészeti egyetemre, és már éppen a munkahivatalba jelentkeztem volna segélyért, amikor Paszmár János, a művészeti alapiskola igazgatója megszólított, hogy szívesen látna korrepetitorként, hangszeres kísérőként úgy az énekesek, hangszeresek között, és a baletten is. Gyakorlatilag 2000-től bekerültem a művészeti alapiskolába, és az ottani tevékenységemet a gyógyszerészeti egyetem alatt is folytattam. Tehát egy minimális zenei vonal mindig is megvolt az életemben. S ugyanígy templomi orgonistaként is közreműködtem. Rengeteg helyi és vidéki kórust is kísértem.

Hogyan jött a miséken való orgonálás?

Ez egy még régebbi történet. Igazából a zenéhez aktív szinten nagyjából 12,5 éves koromig nem volt semmilyen közöm. Azt leszámítva, hogy ma már hihetetlen, de rapzenét hallgattam. Rég volt, tán igaz sem volt. Az alapiskola időszakban belecsöppentben abba a rendszerbe, hogy a suli felső tagozatán kötelező jelleggel kellett választani hitoktatás vagy etikai nevelés között. Családi okokból kifolyólag természetesen az etikai nevelést választottam, a másik oldal elképzelhetetlen volt számomra. Sőt, ismeretlen is. Mígnem az akkori osztály- és évfolyamtársaim, az akkori barátaim, viszont a hitoktatást választották, és elkezdtek ministrálni a templomban.

Milyen volt az első ilyen típusú találkozás?

Igazából semmit nem tudtam ezekről a fogalmakról, sőt, azt sem, mi zajlik a templomban és azt sem, hogy egy templom hogyan nézhet ki belülről. És gyakorlatilag másfél éven keresztül próbáltak elcsalni, hogy menjek már el egyszer egy vasárnapi szentmisére és nézzem meg. Végül beadtam a derekam és némi szorongással és félelemmel vegyes érzésekkel kísérve elmentem az egyik misére. Meghatározó élmény az volt, amikor a szentmise elején felcsendült az orgona hangja. Mondhatjuk, szerelem volt első hallásra. Ezt követte az, hogy akkoriban, azt hiszem hetedikes koromban, beiratkoztam a művészeti alapiskola zongora szakára. Mert megtudtam, hogy az orgonáláshoz nagyon jól kell tudni zongorázni. Aztán, középiskolai tanulmányaim alatt jelentkeztem a révkomáromi kántorképzőbe, ahol templomi orgonistákat és kántorokat oktatnak. Ott sok kiváló budapesti tanár volt, akik szintén javasolták, mehetnék zenei konzervatóriumra, csak az előbb említett okok miatt – a biológia és kémia orientáltság és a szüleim is jobbnak látták a biztosabb állást – ez mindig a háttérbe volt szorítva.

Ebből jött a pedagógusi hivatás?

Amikor lemondtam a gyógyszerészetről, akkor mivel közben működtem a művészeti alapiskolában, egyértelmű volt, hogy ha itt akarok maradni, akkor ehhez kellene egy diplomát szerezni. Így jött a zenepedagógia a nyitrai egyetemen. Ha jól emlékszem, akkor nyílt ott egy orgona-szak, amire jelentkeztem. Sikeresen felvételiztem. Viszont amikor beiratkoztam az első szemeszterre, azzal szembesültem, hogy ez az orgona-szak nem létezik, és egy ismerős zongoraművész, aki a nyitrai egyetem docense, azt mondta, hogy bár orgona-szak nincs, hozzá fogok járni zongorára.

Nem volt ez csalódás?

Nagyon sajnáltam, mert tényleg az orgona volt a szerelmem, és örültem, hogy egyetemi szinten orgona-tanárként kitanulhatnék, de így adta az élet. Aztán elvégeztem az egyetemet és jöttek a hétköznapok. Beálltam teljes állású pedagógusnak, kántornak és akkor megint azt hittem, hogy na, itt leragadtunk, és az ember élete megpecsételődött a haláláig. Az idő tájt is sok orgonaművész, orgonista ismerősöm, barátom volt, akik eljártak különböző külföldi, németországi, hollandiai, csehországi nyári akadémiákra, mesterkurzusokra, ahová engem is elcsaltak, először passzív, majd aktív hallgatóként. S az egyik ilyen német mesterkurzuson figyelt fel a tehetségemre a már volt orgonatanárom, aki csak annyit mondott augusztus végén, hogy ha szeretném a konzervatóriumot elvégezni, akkor bátran – felvesz harmadik-negyedik évfolyamra – és minél hamarébb jelentkezzek nála. Ez a minél hamarébb a kurzus után két nappal volt. Végül is jó dolog született ebből.

Nyilván sorra jöttek a koncertezési lehetőségek.

Az egyetem alatt volt számos zongoraverseny, a konzervatórium alatt néhány orgonaverseny, ahol nemzetközi viszonylatban képviseltem Szlovákiát. Így kezdtem el lassan belecsöppenni a koncertéletbe, és szerencsének mondhatom, hogy eljutottam egy elég rangos nemzetközi orgonafesztiválra, a körmöcbányai nemzetközi várorgona-fesztiválra.

Mesélj erről kicsit bővebben!

Ez úgy történt, hogy korábban, még a 2005-2008-as években, jártam erre a fesztiválra egy akkori orgonista, ma kiváló orgonaépítő barátommal, az ottani nagy művészeknek lapozni és regisztrálni. A regisztrálás azt jelenti, hogy az orgona különböző hangszíneit a darab közben váltogatni és beállítani kell. Volt úgy koncert előtt, hogy az egyik orgonaművésszel korábban végeztünk a gyakorlással, s míg ő elment vacsorázni, kihasználva az időt, odaültem a hangszerhez. Nem tudtam, hogy eközben a templomban lent már a terepet rendezi a fesztivál igazgatója, Stanislav Kowalski, aki felfigyelt a tehetségemre, és éveken keresztül nyomon követte a pályámat. Majd egyszer, meglepetésszerűen, kaptam egy meghívást erre a fesztiválra, ami akkor egy hihetetlen mérföldkő volt és leírhatatlan érzés. Előtte pár évig csak álmodoztam arról, hogy bárcsak itt játszhatnék. De azért hozzátettem, talán sosem valósul meg. Az élet azonban erre rácáfolt. S ezután még két meghívásnak tettem eleget. Csúcstartó vagyok, hiszen a fesztivál történetében ritkán fordult elő, hogy valaki háromszor zenéljen a nagy presztízsű orgonafesztiválon.

És beindult a szekér?

Közben jött különböző koncertlehetőség Magyarországon és Szlovákiában, különböző helyeken. Minden koncertemre maximalistaként és a legbecsületesebben állok hozzá. Legyen az egy falusi kisorgona, vagy nemzetközi fesztivál kiváló nagy orgonája.

Mennyit gyakorolsz egy-egy ilyen fellépésre?

A konzervatóriumi évek alatt megvolt a napi hat-hét óra, ma már „csak” napi három-négy óra, szükség esetén öt óra. Ez általában a hétköznapokat érinti. Ilyen szempontból a művészeti alapiskola szerencsés munkahely, ahol délutántól kora estig van az oktatás. Tehát a reggeljeimet és délelőttjeimet még friss, kipihent elmével a gyakorlásnak tudom szentelni.

Úgy tudom, hozzád leginkább Bach munkássága áll közel. Mit jelent számodra az ő művészete?

Már a művészeti iskolában az első zongoratanárom is felfigyelt arra, hogy amikor eljutottunk a tananyagban Johann Sebastian Bach néhány kisebb művéhez, akkor ezeket elkezdtem elképesztő sebességgel falni. A mai napig nem tudom megmagyarázni, de az ő művészete és művei voltak azok, amik nagyon megfogtak. Ez azért furcsa, mert általában a diákok bármi mást szoktak szeretni és nem Bach bonyolult polifóniával átszőtt műveit. Emellett érdekes módon nagyon megszerettem a francia romantikus szimfonikus orgona-hangzást és a hozzá tartozó 19. és 20. századi francia orgonaműveket. Néhány orgonaművemet ez a zenei stílus ihlette. Tehát Bach-szerelem ellenére nem abban a stílusban komponálok és improvizálok.

Ha már a zeneszerzést említetted, áruld el, mennyi művet sikerült már elkészítened.

A komponálás is szintén késő serdülőkori szerelemként indult. Nagyjából tizenhat és tizennyolc éves koromban komponáltam néhány kisebb művet. Amivel két probléma volt: egyrészt nem volt a környéken olyan hangszer, amin ezt stílusosan elő lehetett volna adni, tehát soha nem hallottam őket eredeti hangzásukban, legfeljebb a fejemben volt elképzelve. A másik, hogy voltak próbálkozásaim, hogy ezt különböző zenészembereknek megmutassam, hogy valamiféle véleményt mondjanak róla. De mindegyikük nagyjából egy közönyös tudomásvétellel visszaadta a kottát, és különösebben nem kommentálta. Ezt tizenkilenc éves koromban félre is tettem. Majd érdekes módon ez év szeptemberében a semmiből újra előtört belőlem, és azóta négy-öt kisebb-nagyobb orgonaművet sikerült megalkotnom, amit én úgy gondolom, hogy nemzetközi szinten is megállja a helyét. Ezekből kettőt-hármat kiválogattam, és gyakorlom őket a következő koncertszezonra.

Akkor tehát javában készülsz a jövő évi koncertkörutadra?

2016 nyarán több koncertem is lesz Erdélyben, szerencsére ott három olyan helyen van olyan orgona, ahol, és amiken ezeket is be tudom mutatni. Nagyon várom ezt a lehetőséget. Aztán majd az utókor és az idő visszaigazolja, hogy ezek mennyire értékes és időtálló alkotások.

Ha összetettebben nézzük, és a koncertekre figyelünk, akkor szerinted mennyire van itt közönsége az ilyen típusú zenének?

Az elején tisztázzuk, hogy az orgonazene nem egy tömegvonzó jelenség. Tehát itt a közönség számarányát is más léptékben kell tekinteni. A régióban nyilván kevés orgonazene-rajongó és –szerető ember van. Bár mondjuk meglepő, hogy a közeli, komáromi orgonahangversenyekre elég szépszámú közönség szokott összegyűlni. Nagyobb városban annyival jobb a helyzet, hogy nagyobb számarányú lakosságból több embert találsz, akit ez érdekel. Sokáig voltam mennyiségorientált a közönséget illetően, viszont az utóbbi években megtapasztaltam azt, hogy néha sokkal jobb egészen kis létszámú, de műértő közönségnek játszani.

Beszéljünk kicsit magáról a hangszerről, az orgonáról. Említetted, szívesen jársz különféle orgonákon játszani. Van-e olyan legjobb hangszer, amin játszhattál?

Ezt is egy kis magyarázat-kiegészítéssel kezdeném. Az orgonákról azt kell tudni, hogy a különböző tájegységekben különféle korstílusoknak megfelelő orgonájuk van, tehát: egy észak-német barokk orgonán csak észak-német barokk műveket lehet előadni. Míg egy francia-romantikus orgonánál a francia romantikus művek szólnak a legjobban. Minden orgona más és egyedi, és ez alapján kell választani repertoárt. S itt még a nagyságtól is függ, természetesen. Itt megjegyzem, egy kis hangszer is lehet szép és minőségi, függetlenül attól, hogy egy művész repertoár-választását jelentősen behatárolja. Egyébként ez egy nehéz kérdés a legek korszakában. Mindenki legeket szeretne kiemelni. Én az utóbbi négy-öt évben rájöttem arra, hogy nincsenek legek, hanem sok vagy legalábbis több szép hangszerhez tud az ember szép élményeket kötni és ezt a legjobbak között kiemelni.

Mondj egy olyan élményt, ami igazán megmaradt az emlékezetedben!

Legutóbbi hangszer, ami számomra nagyon tetszett, az az erdélyi németajkú Nagyszeben evangélikus dómjának négymanuálos német, késő romantikus stílusú hangszere. Ez a hangszer Ján Levoslav Bella szlovák zeneszerző ottani működése idején az ő tervei alapján épült. Az egy csodálatos élmény volt! Azonban említhetnék számtalan kis, falusi orgonát is. Igazából minden korstílusnak és minden stílusú hangszernek megvan a kis egyedisége és varázsa és ez teszi ezt a szakmát élővé és nagyon széppé, hogy nincs két egyforma orgona. Mindig mással találkozik az ember: más élmények, más repertoár, más hangzás.

Ilyen élmény lehet az az előadóművész, akinek munkássága nagy hatással lehet rád. Van-e valaki neked?

Számtalanszor részt vettem Jaroslav Tůma, a prágai művészeti akadémia orgonatanárának mesterkurzusain, és Stefan Baier, a regensburgi egyetem orgonatanárának mesterkurzusain. Mindkettő nagyon kiváló, világklasszis orgonaművész. Tůmaban azt szeretem, hogy minden darabra és minden hangszerre van nagyon jó, egyedi megoldása és ezért nagyon sokat lehet tőle tanulni. Ő egy ilyen irányvonal a számomra.

E tekintetben, tehát ilyen művészi magasságokban való kirándulások által, mennyire érzed magad különcnek a fogyasztói társadalom zenei igénytelenségének korszakában?

Nem érzem magam különcnek. Kérdés, hogy a környezetem annak lát-e vagy sem. (nevet)

Mindenesetre nem mindennapi, hogy valaki ilyennel foglalkozzék. Nyilván a műértő közönség mennyisége miatt is.

Az ember egyszerre érzi magát átlagembernek és kívülállónak.

Hallgatsz-e kortárs műveket? És itt nemcsak a populáris zenére, hanem a klasszikus zenére is gondolok.

Természetesen. Mindig érdeklődöm a kortárs komolyzenei művek iránt. A popzenéből annyit hallgatok, mint most itt, a kávézóban, ahol szól a háttérben a rádió. (Amit zenetanárként megtanultam tökéletesen kiszűrni).

Vajon a művészeti iskolában a diákok is próbálkoznak egy-egy populárisabb mű becsempészésével a tanórákra?

Nyilván van egy tanterv, meg egy tananyag és egy tanárnak is van egy elképzelése az adott diák adottságaihoz mérten, de mindig pozitívumként és a diák zeneszereteteként és hangszerszereteteként értékelem azt, hogy ha javaslatokkal megkeres. Ilyenkor még talán a felett is szemet hunyok, hogy ha ez éppen valamelyik populáris sláger zongorakivonata.

Több éves pedagógiai munkásságod tapasztalatai által látod-e, hogy a mai kor gyermekei fogékonyak a komolyzenére?

Úgy látom, hogy a művészeti alapiskola diákjainak a döntő többsége, ha nem is a kezdetektől, de folyamatosan kezd fogékonnyá válni az ilyen típusú zenére. Tudjuk, az emberek többsége a zenészt egy zenében élvezkedő, szórakozó embernek képzeli el. Viszont diákjaink előbb-utóbb megtapasztalják azt, hogy egy zenemű mögött nagyon aprólékos, kitartó gyakorlás és rengeteg munka van. Sokan úgy gondolják, hogy a zenélés csak egy élvezeti tevékenység, ami úgy önmagától jön a semmiből és nagyon gyorsan elsajátítható. Tudatosítani kell, ez egy nagyon komoly szakma, amiben nagyon sok kemény munka van.

Fűri Gábor felvételei