Vendégül látLAK és visszavárLAK – ilyen közvetlen élményt biztosít Lakszakállas.
Nem akaródzik még visszavonulnia a nyárias időnek. Úgy kapaszkodik a Nap, hogy meleget adjon, mint a kisgyermek lefekvés előtt – csak még egy kicsi hadd legyek ébren. Napfényár kísért minket a Gútától mintegy 17 km-re fekvő alsó-csallóközi településig, Lakszakállasig. Mint ahogy korábban Martosra illetve Vásárútra tévedtünk, ismét földes utakon közelítettük meg a több mint hétszázötven esztendős települést.
Bringára pattantunk és Gúta Puruk részétől Bókony és Császtán át a halastó mellett elhaladva, kis részen a főúton majd pedig a bogyaréti tanyavilágból földúton tettük meg a távot. Némi keveredéssel ugyan, de eltaláltunk Túriszakállasig, merthogy az is része Lakszakállasnak.
A mintegy ezerkétszáz lelket számláló község szívélyesen fogad. Alig érünk lakott területre, máris kedvesen köszöntenek. Nagy Csilla nem sokat teketóriázik, megüli drótszamarát és kíséretében fedezzük fel a falut. Elérkezünk a „dicsőség-táblához”, ahol különféle csoportok és akciók fényképfelvétele látható. Ezzel is elismerve a lakosság tettrekészségét.
„Pezseg mifelénk a közösségi élet” – kezdi Csilla, aki többedmagával aktív részese Lakszakállas közösségi élete megszervezésének. Először a települési jellegzetességekre irányítja figyelmünket, mint a gótikus stílusú református templom, a Szent Kereszt Felmagasztalása tiszteletére emelt római katolikus templom és a tőszomszédságában lévő, a tizennyolcadik században az Amade család által építtetett klasszicista stílusú kastély, alapiskola, sportpálya, hogy aztán kicsit „doppingoljunk” a helyi kocsmában. Ott aztán Csilla belekezd mondandójába. Hangjából büszkeség árad.
„Szilasról származom. Ám mivel szervesen kapcsolódik egymáshoz a két település, mintha csak a szomszéd utcába költöztem volna. Nagyon szeretek itt. Nekem ez az igazi otthon. Talán a szilasiak ezt megbocsátják, de így van” – mondja huncut fénnyel a szemében Nagy Csilla és tekintete a múltba réved.
Egykoron kocsmárosként dolgozott, szinte mindent tudott mindenkiről. Mikor még élénken élt a térségben a mezőgazdaság, az abban dolgozók rendre megfordultak nála üdítőre vagy „szíverősítőre”. Csilla azt mondja, a lakiaknak nem kell kétszer mondani, hogy szervezzenek valamit, hiszen mindig találnak alkalmat a mulatságra.
„Felsorolni is sok lenne, hogy mi minden is történik nálunk. De talán a kedves olvasók ismerik a Lakikatlan gulyásfőző fesztivált, vagy a MozgatLAK jótékonysági futóversenyt. Emellett közösségépítő összejövetelek, ifjabb és idősebb nemzedéknek szánt programok, vadászbál, horgászati lehetőség a Kavicsgödörben lévő tóban. Lányok, asszonyok, de fiúk, férfiak is kiveszik a részüket. Szeretek segédkezni. Volt, hogy amikor párhuzamosan két akció is zajlott, akkor egyikből a másikba loholtam” – idézi fel Csilla.
Számos kulturális együttes van a településen. Olyannyira, hogy nem is szükséges sztárvendéget hívni akcióikra, hiszen kitöltik a teljes programot. A lakók pedig előszeretettel látogatják azokat. A hangsúly ugyanis az együttléten van.
Azt mondja, békés kis falu az övék. „Minket a viharok is elkerülnek” – nevet. Kiváló a közbiztonság. „Miért bántanánk a másikat, hiszen egymás nélkül nem sokra megyünk” – fogalmazta meg gondolatait Csilla.
Miután elköszöntünk, nyakunkba vettük a települést és minél jobban próbáltuk beszívni magunkba a helység energiáját. Bár egészen jó a vendéglátás, valami kis kifőzde, vagy akár hotdog, hamburger jól esne egy megfáradt vándornak, aki éppen betér a faluba. A kereslet majd nyilván megteremti a kínálatot is.
Ottjártunkkor éppen tereprendezés folyt az egyik bérháznál. Látszik, épülnek a lakások, amik itt tartják a fiatalságot. Szükség is van rá, hiszen a legtöbb települést az elöregedés veszélye fenyegeti.
Lakszakállason elébe mentek a problémának. Ugyan helyben korlátozottak a lehetőségek, azonban elérhető távolságban van Nagymegyer (5km), illetve Gúta (16km), de Dunaszerdahely (23km) és Komárom (29km) sincs messze.
Ám ami még inkább közel van, illetve gyakorlatilag szerves része, az Szilas település. Egyházbajáró úton, százéves fák árnyékában közelítjük meg a települést. Egyfajta varázslatos kis miliőbe csöppenünk, roppant vendégszerető emberek közé. Mintha csak Lakszakállas folytatása lenne, ugyanakkor sajátosan elragadó hangulata van.
Méltó büszkesége a milleniumi tölgy (1896-ban ültették) és a faluházával szemközt található kis emlékpark. Egy közeli – vagyis hát nincsenek is nagy távolságok – cukrászdában pihenünk meg, mielőtt hazaindulunk.
A pandémiás időszak azt megmutatta, hogy találjuk fel magunkat szülőföldünkön, hiszen eszményi természeti helyek találhatóak térségünkben is. Nem is beszélve arról, hogy bárhová megy is az ember, önmagát mindig magával viszi.
Könnyed búcsút tudtunk venni, hiszen alkalomadtán újfent látogatást tehetünk e kistérség két újabb gyöngyszeménél.
Fotók: tmn
