Álomszépen indult. Két fiatal egymásra talált, családot alapítottak. Olyan volt, akár a mesében. Aztán mindössze pár hónap alatt mindez szertefoszlott és már csak a bánat, a fájdalom és kétségbeesés maradt. Bezúr Marika és párja, Árgyusi Tamás története több mint tanulságos. Ismerjék meg!
Tavaly a koronavírus megjelenésekor jött a hír, hogy Gútán egy család rettentő nehéz helyzetbe került, mivel Bezúr Marikánál gyógyíthatatlan betegséget állapítottak meg. Az ALS, ahogyan az amiotrófiás laterálszklerózist rövidítve nevezik, sunyi módon bekúszott egy idilli család életébe, és alaposan felforgatta azt. Anyagi gyűjtés indult a közösségi oldalon. Összefogott mindenki, hogy enyhítsék Bezúr Marika kínjait – Amerikába is elvitték. S talán, éppen ott kezdődtek igazán a bajok. Azóta semmit, vagy csak nagyon keveset tudott a közvélemény a családban uralkodó állapotokról. Csupán részinformációk és pletykák keringtek arról, mit is élt át Marika.
Aztán a szóbeszédet erősítette a Bezúr Marika közösségi profilja által egy számára létrehozott segítői csoportban megjelentetett kiírás. A poszt többszáz megosztást ért meg, és hozzászólások tömkelege jelent meg alatta, voltak bátorító, de a férjet szidó kommentek is. A pletyka pedig csak erősödött, olyannyira, hogy hozzánk is eljutott, minket is megkerestek, próbáljuk meg feltárni. Az érintettek készséggel álltak rendelkezésükre. Mi történt?
Látogatást tettünk Marikánál. A Győr utcai házban egy takarosan berendezett kisszobában láttuk meg Marikát. Gyámoltalanul feküdt a speciális ágyában, egy cső lógott ki belőle. Karjai szinte élettelenek voltak, csak a gondosan kifestett körmei illetve a formásan befont haja jelezték, még a legnagyobb betegségben se hagyja el magát. A legnagyobb óvintézkedések közepette a cikk szerzője leült elé és meghallgatta. Az alábbiakban Marika elmondása alapján tárjuk fel a történetet.
„Köszönöm a kérdést, meglehetősen jól vagyok” – mondta érdeklődésünkre, majd pedig a rövid megismerkedés után belevágott a mondandójába. Csak suttogva tudott kommunikálni, ezért aztán a szerző hangosan visszamondta, amit hallott, hogy megbizonyosodjon, megfelelően hallotta-e az elmondottakat.
„Úgy 2020 januárjában kezdtem magam furán érezni. Fáradékony voltam, a karomat alig tudtam felemelni, gyakran gyengeség fogott el. Ám nem tulajdonítottam neki jelentőséget, mondván, bizonyára csak megerőltettem magam és majd elmúlik. De a fájdalmak nem múltak el, ezért orvosokhoz kezdtünk járni. Férjemmel, Tomival, végigjártuk a szakorvosokat: Gútán, Komáromban és Pozsonyban. Abban voltam, lehet, idegbecsípődés, ám a kezelőorvos mást gyanított és Pozsonyba küldött kivizsgálásra. Ott vizsgálatok sora következett, majd a diagnózis: amiotrófiás laterálszklerózis. És mindjárt hozzátették, hogy gyógyíthatatlan. Egy világ omolt össze bennem” – fogalmaz Marika.
Akkoriban két kislányt neveltek férjével, Tomival egy családi házban.
„Kezdetben Tomi mindent megtett értem. Meseszerű volt a kapcsolatunk, mindent megbeszéltünk.”
Elmondása szerint a nehézségek Amerikában kezdődtek, merthogy már ott azt tapasztalta, hogy a kettejükkel kiutazott tolmácslánnyal a férje összemelegedett, miközben ő a kínok kínját élte át. Az ottani tartózkodásáról ekképpen beszélt:
„Tomi megtalált egy kezelési lehetőséget a floridai Miamiban, ahol ALS-betegeket kezelnek.” Abban voltak, hogy a kezeléssel, ha nem is visszafordítható, de enyhíthető lehet az állapot. És aki időt nyer, az csatát nyerhet.
Marika elmondása szerint ő arra emlékszik, hogy kiutazásuk után mindjárt másnap megkezdték a kezelést. Rettentően félt, mivel naponta több tucat injekciót is adtak neki, ő pedig irtózik a tűtől. Úgy mondta, férjében, Tomiban sem lelt vigaszt és úgy érezte, mindennel magára van hagyva. Egy hét után összeesett, mentőt kellett hívni, akik aztán bevitték az egyik helyi kórházba. Ott aztán több hétig kezelték, ám arról az időről vajmi kevés emléke maradt.
„Csak arra emlékszem, hogy ágyhoz voltam kötözve, leszedáltak. Éjjelente rémálmaim voltak. Idegen helyen, idegen emberek között. Egyszer volt bent csupán a férjem a tolmáccsal, a születésnapomon. Akkor már sejtettem valamit, de nem akartam ezt magamban elfogadni.”
Úgy mondja Marika, mintha egy más világ és más élet kezdődött volna Amerikában. Egy alkalommal feltűnt neki, hogy mikor Tomi és a tolmácslány, Ildi, bementek hozzá, akkor kiérezte közöttük a kapcsolatot és ez őt lelkileg teljesen összetörte. És azt mondta, hogy akkor még nem tudta, mi vár rá Komáromban.
„Svájci, orvosi kísérettel ellátott repülőgéppel jöttünk haza. A repülőúton szembesültem a ténnyel, hogy állapotos vagyok. Nagyon meg akartam tartani a babát. Mindenáron. Tomi viszont ellenezte. Örökbe akarta adni, megszabadulni tőle. Ez még jobban lesújtott és azt kérdeztem magamtól, hogy lehet valaki egy ilyen ember, hogy eldobja magától a gyerekét. Az is különleges volt, hogy teherbe estem, és már 15 hetes volt a kicsi, mikor megtudtam.”
Ennél a pontnál a beszélgetésbe bekapcsolódik Marika anyja, aki a részinformációkból és féltájékoztatásokból valamint számlakivonatok illetve Tomi kijelentéseiből következtetett a részletekre, mivel elmondása szerint vele senki nem közölte, Marika babát vár. Elmondták, hogy Marika a komáromi kórházban szembesült ténylegesen arról, és aztán számukra beigazolódott,Tomi még Miamiban összejött a tolmácslánnyal. Mikor számon kérte anyósa Tomit, hogy milyen ember, amíg a felesége poklok poklát élte a kórházban. Úgy mondta, ráadásul Tomi akkor már tudta,hogy a felesége állapotos, ők ketten ezalatt költötték az adománypénzt Miamiban. Sőt, Tomi nagybácsija Marika anyját elmondásuk szerint még kérdőre akarta vonni, miért állít valótlanságot, s „képes volt ezzel elmenni a rendőrségre is”.
„De kérdem én? Nem volt igazam? Hiszen összejöttek!”
Marika közben csak pislog. Az anyja aztán előáll a történettel.
„Komolyan mondom, röhejes, hogy Tomi mit meg nem tett a lányommal, miket ki nem művelt a szeretőjével. Ott barnultak Amerikában, szép pénzeket költöttek. Hát hová tűnt el a rengeteg pénz? Fogalmam sincs. A közös számlájukra került ugyan, de nem rendelkezünk a számlával, a bankkártyát magával vitte a Tomi. Nem beszélve arról, hogy mikor visszajöttek, akkor Tomi Ildikóval kiruccantak Bécsbe. Itt van, ni, róla a bizonylat. A terhességről is az orvostól értesültem, aki segített abban, hogy Marikát fogadják a komáromi kórházban. Így kell ezt csinálni? Hát mondom, én ezt nem hagyom, hogy máshová kerüljön a baba, akkor inkább magamhoz veszem, nehogy már idegenek kezébe kerüljön a kicsi. Kihívtam a gyámügyeseket, hogy beszéljenek Marikával, nehogy Tomi másnak adja a gyereket” – mondja az anya.
Itt megkérdeztük Marikát, ő hogyan látta mindezt.
Megtudtuk, elindult egy bírósági folyamat, csütörtökön lesz a tárgyalás. Marikáék azt mondják, az verte ki náluk a biztosítékot, hogy Tomi Marikától tartásdíjat követel, ami a minimálbér 30 százaléka. Az anya azt mondja, Marikának még a rokkantsági nyugdíj sincs elintézve, ezt a kötelességet nem is tudná teljesíteni.
Marika aztán elmondja, nem egyszerű a helyzete, de kitart. Legnagyobb igénye az élete hátralevő részében – tartson bármeddig is – hogy magához ölelhesse a gyermekeit, hogy láthassa őket. Úgy mondják, Tomiék ellenünk nevelik lányokat, tudatosan.
„Tomi egyszer hozta el gyermekeimet mióta hazajöttem. Fotókat és videókat láttam ugyan az újszülöttről, ám az nekem kevés. Jobb lenne, ha itt lenne, ha itt lennének velem. Elég, ha többször látogatnának, vagy akár itt is aludhatnának” – mondta búcsúzóul Marika.
Azt hozzátették, hogy most leginkább beszédsegítő készülékre lenne szükségük, amit a biztosító ugyan térítésmentesen állna, de azt mondták nekik, az több hónap, és ki tudja, meddig tud suttogva beszélni Marika. Elfogad bármilyen segítséget, ami javít az életvitelén, szüksége volna egy jó fizikoterapeutára is, ami szintén pénzbe kerül. Új, transzparens számlát nyitottak (számlaszám: SK08 5200 0000 0000 1905 0809 ), oda várják az adományokat – amik egyébként a közösségi segítői oldal önkéntes árveréseiből gyűlnek össze.
Esős időben jöttünk el Marikáéktól, az ajtóban még hangsúlyoztuk az anyának, küldjék be a kérvényt az egészségbiztosítóba, és ha szükséges, megpróbálunk rájuk hatni, hogy minél hamarabb elintéződjék.
Riportírás közben jött válasz a három egészségbiztosítótól, akiknél afelől érdeklődtünk, milyen általános elbírálási folyamat van az ALS-betegek beszédsegítő eszközök igénylésénél. Valamennyitől azt a választ kaptuk, hogy speciális esetekben – mint ez is – megpróbálnak előzékenyen eljárni, a Dôvera biztosító egyenesen azt írta, náluk 10 nap az elbírálási idő.
MIT MOND A FÉRJ?
Hosszú ideig kommentár nélkül hagyta a férj, Árgyusi Tomi az egész nyilvános herce-hurcát. Nem posztolt és nem is írt hozzászólást, amivel megerősítette vagy cáfolta volna a nyilvánosságra hozottakat. Megkerestük őt azzal, hogy mesélje el, ő hogyan látta-látja ezt az egész helyzetet.
A város egyik kieső szegletébe térünk. Tomi kérésére nem hozzuk nyilvánosságra az utcát, ahol lakik, mivel fenyegetéseket kap és félti a családját, ezt a kérését tiszteletben tartjuk.
Nagy kutya fut elénk a szépen felújított családi ház udvarán. Maga Tomi fogadja a cikk szerzőjét, akivel tisztes távolságban a teraszon foglalnak helyet.
„Neked elárulom, ami a szívemet nyomja” – mondja nagy sóhajjal. S hozzáteszi, eddig még senki személyesen nem kérdezte, mi is volt valójában a részéről, és a rögtönítélő bíróság máris bűnösnek találta. Úgy mondja, sok sérelem érte, és szeretne tisztázni néhány félreértést, illetve szándékos csúsztatást. Merthogy nemcsak magára gondol, hanem legfőképpen a gyermekeire. Ekkor egy huncut mosolyú kislány les ki a teraszajtó üvegén keresztül. Integet és cserfesen próbálja kinyitni az ajtót, apjához futna, ám a nagyi közbelép, hogy ne zavarjon a beszélgetésbe.
„Hát nem aranyos? Élénkek mindketten. Csak rájuk kell nézni, és az embert elönti a földöntúli boldogság. Értük élek” – mondja Tomi, majd hirtelen elkomorul és belekezd a családi kálvária elmesélésébe.
„Szeretnének megsemmisíteni, de harcolni fogok a végsőkig.”
Arra a kérdésre, hogy pontosan mikor és hogyan kezdődött mindez, nagyon határozottan elmondja azt, amit már Marika is felvázolt, ám szükségesnek érezte részletezni. Úgy mondja, azért, hogy az emberek teljesebb képet kapjanak.
„Tavaly januárban egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy Marika már a villanykapcsolót is nehezen tudja felkapcsolni. Akkor Gútán elvittem ortopédorvoshoz, kéthetente járt injekciókra, az azonban nem segíteett. Elkezdett fulladozni. Kardiológushoz került, ahol kerékpáron ülve vizsgálták, lehet, a légzésével lesz gond. Bóna doktor úr beküldött minket Pozsonyba, mert volt egy gyanúja. Ami aztán sajnos beigazolódott. ALS volt a diagnózis. Lesújtott” – hangja elcsuklik, egy kis szünetet tart. Halkan, egykedvűen mondja a történetét.
„Azt mondtam magamban, ezt nem hagyom annyiban. Kutatni kezdtem az interneten. Éjjeleket töltöttem el úgy, hogy kerestem honlapokon, fórumokon, és minél több információt szerettem volna szerezni erről a betegségről, hogy a lehető legjobb gondoskodást adjam Marikának. Az egyik éjjel megörültem, hogy találtam egy kezelési módot, igaz, Miamiban. Takács Peti nagybátyám jól tudott angolul, hát megkértem, intézkedjen nekem. Felvettük a kapcsolatot az amerikai klinikával. Marika ekkor már nem tudta felemelni a kezét, félfekvős pozícióban létezett.”
Elmondása szerint nagy harcok voltak a kiutazásért, mivel a konzulátuson mindent be kellett vetni, hogy megkapják a vízumot, de még egy csapás érte őket.
„Kiutazásunk előtt egy nappal jött az üzenet, mégsem mehetünk, Marika egészségi állapota miatt a repülőtársaság nem meri vállalni a kockázatot, mivel nem volt speciális műszerük arra az esetre, ha Marika a repülőúton lenne rosszul. Nem volt mit tenni, segítő tolmácsunk, Ildikó lefoglalta a repjegyeket, első osztályra, mert szükséges volt megfizetni a lélegeztető-gépet, mivel orvosi kíséretet nem tudtunk biztosítani. Szerencsére a lélegeztőre nem volt szükség, bár hosszú volt az út, Frankfurtban átszálltunk. Kerekesszékben toltuk Marikát, akire mindenhol felfigyeltek, kivettek minket a sorból és alaposan átkutattak, nem vagyunk-e csempészek.”
Megérkezésükkor egy Miamiban élő magyarországi nő várt rájuk, elvitte a őket a házába, ahol szállást biztosított számukra. Autót kölcsönöztek, mivel a háztól a klinika 37 mérföldre volt. Vasárnap érkeztek Miamiba, és már másnap bevitték Marikát kezelésre. Tomi úgy mondta, kivizsgálások sora következett, teljes vérvizsgálat volt.
„Kedden kapta meg az első dózist, a hasába. Próbaszerűen, aztán szerdán már a nyakába. Volt, hogy egy nap hetven injekciót is beleszúrtak. Marika irtózott a tűtől amúgy is, ez még inkább rátett egy lapáttal. Nem volt jó állapotban. Folytatódott a kezelés, de bár volt a javulásra utaló jel, az azonban szertefoszlott. Szombaton már félrebeszélt, láttam, nagyon nincs jól. Felhívtam a klinika vezető orvosát, hogy mi ilyenkor a teendő, ám mivel náluk nincs fekvőbetegkezelés – napközben dolgoznak csak – így aztán azt javasolta, ha rosszabbodna az állapota, közkórházba kell elvinni. Teljesen el voltam veszve, nem tudtam, mitévő legyek. Vasárnap aztán eszméletlen állapotba került, kihívtuk a mentőket, akik bevitték a kórházba. Három napig mély altatásba helyezték, és három hétig intubált állapotban volt. Három nap után felébresztették, gégemetszést végeztek. Mondták, nem lehet nagyon elhúzni, fertőzésveszély állt fenn. Mindent megpróbáltak, kivették a csövet, hogy megnézzék, tud-e önállóan lélegezni. De sajnos nem tudott. Aztán jött a csattanó. A vérvizsgálat megállapította, hogy terhes. Nagyon ledöbbentem, nem akartam elhinni, hogyan lehetséges ez. Egyszerűen képtelen voltam befogadni ezt a hírt. Akkor volt 9-10 hetes terhes.”
Tomi elmondja, belső vívódásai erősödtek, belegondolt, milyen munka és teher lenne számára Marika ápolása és három gyerek nevelése. Úgy fogalmazott, hogy lelkileg összeroppant.
„Teljesen magam alatt voltam. Kint voltam egy idegen országban, idegen emberek között, akik számomra érthetetlen nyelven beszéltek. Minden annyira lesújtó volt abban a pillanatban, hogy azt el se tudom mondani. Marika mindenáron meg akarta tartani a kicsit, én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy erről lebeszéljem. Egyszerűen képtelen voltam megemészteni a tényt, miközben a feleségem a haláltusáját vívja. Abban voltam, hátha a terhessége rontott az állapotán. Később kiderült, hogy az ALS-betegek terhességük alatt rohamosan romlik az állapotuk. Annyira elveszve éreztem magam, ezt nem szégyellem férfiasan bevallani. Senki nem volt ott, aki támaszt nyújtott volna nekem. Se anyum, senki nem volt ott.”
Úgy mondta, ebben az állapotában jól jött neki néhány kedves szó és vigasztalás Ildikótól, aki barátként fordult hozzá és lelki társa lett a bajban.
„Minden nap kiöntöttem Ildikónak a lelkemet, és ő türelmesen és megértően meghallgatott.”
Tomi azt részletezi, ő úgy gondolja, hogy Marika már a kiutazás előtt sejthette, hogy terhes, mivel nőgyógyászhoz volt időpontja, ahová nem akart elmenni.
„Megpróbáltam bejutni Marikához a kórházba, ám nagyon szigorúan vették a Covid-helyzet miatti intézkedéseket, ám kitartóan minden nap ott álltam a kórház előtt, hátha megkönyörülnek rajtam. Itthon már bejárhattam hozzá, de ott senkik voltunk. Amikor kedvük volt, beengedtek. Ám minden nap volt videóhívás. Ezt ha nem is napi rendszerességgel, de máig így van” – mondja, s közben mutatja a híváslistát.
„Ott furán kezdett viselkedni Marika. Volt, hogy nem akart látni, aztán másnap pedig kicsattanó örömmel fogadott. Mikor rákérdeztem, azt mondta, ő erre nem emlékszik. Lehet, hogy megsértődhetett azon, hogy azt mondtam neki, ha megszakíttassuk a terhességet, akkor talán jobban lesz… Nem tudom, mert emlékezetkiesése volt. Amikor sikerült bejutnom, akkor se maradhattam sokáig, legfeljebb tíz percet tartózkodhattam ott, mivel szabályellenes volt.”
Elhúzódott a kint létük, fogyott a pénz is, ezért aztán nagyon jól jöttek a pénzadományok. Nem volt olcsó a kijutás sem, ám a hazaút az egészen konkrétan 73 ezer euró.
„Két biztosítást is kötöttünk, minden felkészültünk, csak arra nem, hogy aztán a biztosítók kifarolnak ebből. Elutasítást elutasítás követett, sok volt a huzavona, levelezés és a kórházban folyamatos jelentéseket kértek. Addig húzták a bürokráciát, míg egyszercsak olyan rossz állapotba került Marika, hogy aztán végérvényesen elutasítottak. Semmilyen biztosítás nem állta, még a kórházi kezelést se, ami a mai nappal 800 ezer dollárra rúg… Ekkor már belül, lelkileg zombi voltam, csak csináltam a magam dolgát, folyamatosan agyaltam és intézkedtem. Nagybátyámék adtak kölcsön, hogy haza tudjunk jönni.”
Bár Amerika tud nagyon felemelő lenni, Tomi azt mondja, neki teljes csalódás és rettentő kínszenvedés volt.
„Ezt látva egyik nap a házigazdánk elvitt magához a munkahelyére, ami egy kaszinó, hogy egy kicsit kiszellőztessem az agyam, és ne gubbasszak egész nap és felemésszen az állandó stressz. Jártunk lent a strandon, kicsit eljártunk. Még kiutazásunk előtt Marikával megbeszéltük, hogy bár Ildikó önkéntesen vállalta, hogy tolmácsolni fog, de költőpénzt juttattunk neki.”
Tiroli géppel érkeztek haza, teljes orvosi ellátással. Szondán keresztül etették Marikát, speciális gépen szinte egy kórterem volt. Marikát egyből a komáromi kórházba szállították, Tomiék karanténba mentek.
„Már a komáromi kórház ügyeletes orvosa is azt kérdezte, hogy megszakítsák-e a terhességet, mert akkor arra fognak felkészülni. Mondtam nekik, egyedül, mint férj, erről nem dönthetek. Az orvos azt mondta, jól meg kellene fontolni, mivel Marika olyan gyógyszereket kapott, ami árthat a magzatnak.”
Mivel javában dúlt a Covid-helyzet miatti veszélyhelyzet, tilosak voltak a látogatások a kórházakban, Tomi azonban elintézte a kivételt.
„Minden nap bejártam Marikához, anyám főzött rá, pépes kaját vittem neki. Amikor nem akart látni, akkor is felküldettem neki az étket. Gondoskodtam róla. Nagyon is. Belül viszont emésztett az, hogy mi lesz a kicsivel, miután megszületik. Sokat töprengtem, és akkor egy óvatlan pillanatban azt találtam mondani, hogy örökbe adom. Nem voltam képes elfogadni azt a terhet, ami vele járna. Mert belegondoltam, hogy ott lesz nekem Marika, aki fekszik mint egy darab fa, önállóan nem tud létezni sem, és akkor körülöttünk lesz két élénk gyerek, meg egy csecsemő. Már így is körülményes megosztani a figyelmemet a gyerekek és a feladatok között, holott anyám és Ildikó is itt él. Bár, kérdés, ugye, meddig. Minden nap nagyon hálás vagyok mindkettejüknek, hogy gyakorlatilag feláldozzák magukat, hogy zokszó nélkül elviselik nemcsak a gyerekneveléssel járó feszültségeket, hanem a jelenlegi oktalan támadásokat!”
Mély sóhajtások közepette, elcsukló hangon bevallja, hogy mély depresszióba zuhant, éjszakánként hosszú órákat zokogott. Olyannyira, hogy szakembert is felkeresett.
„Leültem egy pszichológussal beszélgetni, kiöntöttem neki a lelkem. És már az elképesztően jólesett. Nem is tudom leírni. Aztán az anyummal megbeszéltem a dolgot és úgy határoztam, hogy akkor valahogy megoldjuk, és gondoskodni fogok mindhárom gyerekről. Az egyik ötéves, a másik három és a két hónapos kisfiú, Tomika. Ám ekkor jött az újabb csapás. Minden nélkül beállítottak hozzám a gyámügyesek. Mint utóbb kiderült, az anyósom riasztotta őket, merthogy nem akarta, hogy örökbe adjam a fiamat. Csakhogy jogilag azt csak az anya beleegyezésével lehet megtenni. Elindult hát a jogi procedúra, mivel a gyámügynek hivatalból el kellett ezt indítani, ezt maguk a hivatalnokok mondták. Így aztán csütörtökön lesz a bírósági tárgyalás. Valamilyen hivatalos formának kell lennie. Bár szerintem ezt házon belül is meg tudtuk volna oldani…”
Tomi ennél a pontnál feláll, távolabbra áll és rágyújt. Közben arról beszélgetünk, hogy tavaly ő feladta a munkáját, hogy minden idején Marikának és gyermekeinek szentelhesse. Még azt is fejébe vette, hogy farmot hoz létre, csak aztán kiderült, hogy ahová most költöztek, ott a város nem enged neki farmot létesíteni. Holott állatokkal foglalkozik, öt bikája, két üszője és mintegy ötszáz csirkéje van. Azok jelenleg a nagymamájánál vannak.
„Ott is galiba volt, mert éppen beütött a covid újabb hulláma, és a karantén alatt elmentem megetetni az állatokat, ám az anyósom rám küldte a rendőrséget. Pedig nem szórakozni mentem mindenhová, hanem ellátni az állatokat. Azokat, amikből aztán lesz pénz, ami teljes egészében Marika gyógykezelésére ment. Mindemellett még mellékállást is vállaltam, mondom, azzal, hogy majd aztán gazdálkodhatok a saját farmomon.”
Mikor visszaül a helyére, elmondja, minél több időt akar a gyermekeivel tölteni, mivel ők jelentik számára a mindent. Arra a kérdésre, hogy mivel már nyilvános, mégis, hogyan történt az, hogy elhagyta Marikát, elmondta, ő a végsőkig kitartott.
„Gondolj bele. Hajnalban felkelsz mert etetni kell az állatokat, visszaérsz, akkor a gyerekeket ellátod, az egyiket elviszed óvodába, a másikkal foglalkozol, ebéd és aztán állatok etetése, állandóan az órát néztem, mikor lesz 14 óra, hogy mehessek a kórházhoz Marikához. Nehogy lekéssem, és vagy beengedtek, vagy nem, majd aztán gyorsan vissza, megetetni. Teljesen felőrölt az egész. Akkor kerültem lelkileg padlóra és Ildikó barátból több lett. Ő biztatott arra is, menjek el szakemberhez, pedig addig azt mondogattam magamnak, hogy hát kibírom én ezt, meg tudom csinálni. Nem szégyennek éreztem, hanem úgy, hogy én akartam megoldani. Egyes egyedül. Ma már tudom, hogy ez nem megy. Ildikó volt az egyetlen, akivel mindent megoszthattam, aki meghallgatott, megértett. Elhagytak a barátok, mert időt se tudtam nagyon szánni rájuk. Csak egy maradt, Gabo. Mindenki más lemondott rólam.”
Aztán elárulja, hogy két hete meghalt a nagyapja, még csak el sem tudott tőle búcsúzni, az utolsó napjaiban nem mehetett hozzá – karantén miatt.
Érzékeny téma, de azért szóba került és Tomi az ő és gyermekei kapcsolatáról az alábbiakat kívánta megosztani a nyilvánossággal: „Kisfiam február 5-én született az érsekújvári kórházban – ahová átvitték a Marikát. Félve léptem át a kaput. Kicsit tartottam attól, hogyan fogok a kicsihez viszonyulni. Aztán ahogy megláttam, egyszerűen nem gondolkodtam, és beleszerettem. Gyönyörű, egészséges babus. Ők Milan-nak akarták elnevezni, én jobban szeretem és itthon is úgy hívja a családom, hogy Tomika. Lehet, két neve lesz, ezt még nem döntöttük el. Tudom, hogy az anyósom valamiért ellenem jár el, holott, minden tőlem telhetőt megtettem. Kifogásolták, hogy nem engedem Marikához a gyermekeket. Miri, aki ötéves, már óvodába jár, Liuska három éves. Mindketten meglátogatták az édesanyjukat a kórházban. Felkészítettem őket, hogy az anyuka mintha űrhajóban lenne, úgy gyógyítsák. Mindent szépen megbeszéltünk, hogy nagyjából tudják, mire számíthatnak. Azt is, hogy anyuka nem tudja őket átölelni, meg csak suttogva tud beszélni. Szépen elvoltak, kezdtem örülni, hogy nem lesz olyan vészes. Ezt még párszor megismételtük, majd az óvodában szóltak, hogy Mirikével gondok vannak. Elvittük gyermekpszichológushoz, aki megállapította, hogy sajnos trauma érte őt, mivel az anyját olyan állapotban látta. Aztán a kicsi se nagyon akart menni. Így hát úgy próbáltam oldani, hogy legalább videóhíváson keresztül nyaktól felfelé lássák az anyjukat. Mégis, legyen valami kapcsolat. Az anyósnak viszont ez nem tetszett.”
Elindult hát a jogi procedúra, mivel Tomi egyelőre nem jogosult semmilyen állami segélyre, se gyesre, se egyébre. Hogy ez meglegyen, muszáj kérvényeznie a gyermekelhelyezést, mert két hónapja nem kap a kicsire semmit sem. Azt mondja, nem tart igényt a tartásdíjra, s ezt a bíróságon is el fogja mondani.
„Sem én, sem az anyukája nem kap babakocsi pénzt se. Pedig bementem a szociális hivatalba, de ott is azt mondták, kell róla bírósági végzés, anélkül nem tudnak segíteni. Így most ennél tartunk. Az anyós azt mondja, el akarom lopni a gyermekeket, de ez nem igaz, csak biztos családi hátteret szeretnék nekik nyújtani. Az, hogy itt van velem Ildi, az nagy segítség. A gyerekek elfogadták és megszerették őt. Tudom, mivel jön ellenem az anyósom. Feltörték a közösségi oldalam, lementették onnét az üzeneteket, amiket aztán átküldtek nekem. Látszódok Amerikában egy félkaró rablónál, mintha eljátszanám a pénzt, holott csak a fotó kedvéért pózoltam. Aztán olyan is van, hogy én elnőztem az adománypénzt, pedig aki nevelt már három gyereket és mellette még állattartással is foglalkozott az tudja, hogy legkevésbé a testi örömökre gondol az ember. Volt, hogy összekaptunk Ildivel és volt egy meggondolatlan és szerencsétlen üzenetem. Na, de ki ne írt volna már olyat, amit később átgondolva már másként fogalmazott volna… Aztán egy pénzzel teli boríték, aminél olyan megjegyzésem volt, viccesen, hogy majd elisszuk. Az pedig az eladott állatokból befolyó bevétel. Bécsben kétszer voltunk, igen. Egy alkalommal egy ALS-kongresszuson, hogy többet megtudjunk a betegségről, másodszor pedig az adóügyeimet intéztem. Tehát szó se volt holmi szórakozásról. Legújabban pedig az van, hogy Marika nem tudott arról, hogy van egy speciális készítmény, egy sejtserkentő molekula, amivel segíteni lehetne. Csakhogy ezt is megosztottam Marikával, aki amikor meghallotta, Amerikából jönne az anyag, azonnal tiltakozott – semmi amerikai dolgot nem akart már kipróbálni. Tisztában vagyok vele, hogy könnyű ítélkezni, de az nem érti, aki még nem volt ebben, illetve ez alatt az idő alatt, míg ez nyilvánosságra került, még engem akarnak eltenni láb alól. Mindezt úgy, hogy engem emberfia, annyi sem, kérdezett, hogy is volt ez. Nagyon szívesen elmesélem, de csak így, szemtől szemben. Ez az egyenes, nem pedig közösségi oldalakon üzengetni.”
A teljesebb kép kialakításához megkérdeztük Marika egyik közeli barátnőjét, aki értetlenül áll a történtek előtt. Kicsit jobb belátást engedett, mondván, ha már nyilvánosan pocskondiázva van Tomi, akkor ismerjenek meg az emberek a lehető legtöbb részletet.
A barátnő a következőket tartotta fontosnak elmondani: „Teljesen összeszorul a szívem és fáj, hogy Tomi és Marika kapcsolata így alakult. Nem értem a helyzetet. Nekik olyan kapcsolatuk volt, hogy mindent megbeszéltek egymással. De tényleg mindent. Ha valamire Marika nem bólintott rá, akkor Tomi nem oldotta. Elfogadta, megértette. Nem is értem, mi történhetett, hogy ez a betegség ennyire megváltoztathatta Marikát. És azt se tudom, hogy a ’mama’ hogy jött most a képbe. Minden csütörtökön összejártam a családdal, mert a gyermekeink szeretnek együtt játszani, a ’mama’ ezt is számon kérte, hogy hogy merek még ezek után is így viszonyulni. De hát, ha ez jót tesz a gyerekeknek?! Nem értem. Marikával egy ideje már mosolyszünetet tartottunk, most a Covid alatt nem akartam őt zavarni, ám mindenképpen szeretnék vele beszélgetni. Tomi magánéletébe pedig nem szólok bele, mert mi közöm van hozzá. Tetszhet, vagy nem tetszhet, de nincs jogom megítélni őt. Kár, hogy így alakult, de most már a jövőre kell összpontosítani. Marikával még szeretnék beszélni, nekem hiányzik.”
Nehéz ebből bármilyen tanulságot is levonni. Egy azonban bizonyos: számos kellemetlenséget nyitottabb és kölcsönös megértésen alapuló párbeszéddel meg lehetett volna előzni.
Fotókollázs: krisz
