Március másodikán lenne kilencven éves mindenki Ica nénije, és ha itt lenne, valószínűleg azt mondaná: „Ne szaladj, várj egy kicsit, figyelj, és adj egy cigarettát!” Nála a tanítás kérdésekből indult, a színpad pedig a közösségi figyelem tere volt. Gútán, a Felvidéken és a mondatok között őrzi tovább a mércét: a halk összhangban és a finom ritmusban.
Az irodalom nem pusztán azért emlékezik, hogy megőrizzen. Inkább működésben tart: egy tekintetet, egy hangsúlyt, egy tanult figyelmet. Vannak életek, amelyek végül nem eseményekként maradnak meg, hanem nyelvvé válnak. Jelen idejűvé akkor is, amikor az idő már továbblépett. Az ilyen életek nem tapsot kérnek, csak pontos figyelmet.
Kilencven éves lenne.
Ez a mondat nem egyszerű évforduló. Inkább egy pillanat, amikor a gondolat megáll, mert rájön, hogy van, aki már nem a jelenben él, hanem a mondatokban.
Tóth Pálné Bálványi Ilona 1936-ban született, egy olyan század elején, amely nem engedte meg a könnyelműséget. Gyermekkorát Nagytárkányban töltötte, a háború éveiben, amikor a világ nem magyarázta meg önmagát. A hiány, a várakozás és a kimondatlanság korán megtanította a figyelem fegyelmére. Ez a belső rend kísérte később is – pedagógiában, közösségben, színházban.
Az ötvenes évek Komáromba vezették, nyelvek és rendszerek közé. A szlovák tannyelvű gimnázium számára nem határt, inkább átjárást jelentett. A nyelv nála nem identitásvita volt, hanem erkölcsi kérdés. Megtanulta, mikor kell pontosan beszélni, és mikor érdemes hallgatni. A tanítás ekkor vált tartós jelenlétté.
Gútára érkezve lassan belakta a várost. A kulturális tér megtelt jelenlétével. Létrejöttek irodalmi körök, színjátszó próbák, felzengett a szavalóversenyek előtti csend, majd a megkönnyebbülés. Pedagógusként nem szerepet játszott. Ő egy állapot volt. Tudta, hogy a tehetség bizonytalanul érkezik, és nem tapsra, hanem biztonságra van szüksége.
A színház számára módszer volt, nem puszta műfaj. A színpad pedig próbatétel. Ugyanis ott derül ki, elbírja-e a kimondott szó a jelenlét súlyát. Amikor a Kis-Duna Menti Rockszínház létrejött, az inkább következmény volt, mint új kezdet. A Légy jó mindhalálig sikere sem a siker miatt lett fontos, hanem mert megmutatta, hogy létezik közösségi figyelem. Hogy egy város képes együtt gondolkodni, létezni, alkotni.
Életének személyes törései nem szakították meg ezt a munkát; inkább elmélyítették. A tanítás maradt az a nyelv, amelyen keresztül a világ értelmezhető. Nyugdíjasként sem zárult le ez a szöveg, csak halkabban folytatódott. Mégpedig diplomamunkák margóján, félmondatokban, egy-egy pontos kérdésben. Mindvégig ott volt és már ott is marad.
Amit ránk hagyott, az ugyanis nem emlék, hanem mérce. Egy halk jel a közösségi mondat végén. Egy pisszenés a takarásban.
Tudta, hogy a közösségi élet nem a zajos eseményekben szerveződik. Inkább a mondatok közötti csendben formálódik, ott, ahol már nem a szerep számít, hanem a jelenlét. Mert mit sem érnek a terek, ha nincs mögöttük a lélek állhatatosságából fakadó bizonyosság.
Pusztán ez számított. És ez maradt velünk – Gútán és szerte a Felvidéken. Leginkább József Attila sora tudja ezt érzékeltetni, amely nem lezárja ezt az életet, amely 2007-ben ért véget, inkább pontosítja: „csak megfáradt ember, aki itt hever.” Ám van bizonyosságunk, hogy ez a fáradtság nem elfáradás. Inkább az a csend, amely mögött munka van. És ebből a csendből ma is tanulni lehet.
Címlapkép: archívum
