Főleg paraszti étkezés volt a jellemző a múlt századi Gútára. Egytálételek és disznótorosak. Semmi különlegesség, a túlélés volt a cél. Háborúk, rendszerváltások – mind külön íz. Ebből a szempontból vizsgáltuk. Kalauzunk Gőghné Marika néni.
Az idős asszony azt meséli, hogy a második világháborút megelőző időszakban Gútán nem sok ennivaló akadt. A lakók többsége napszámból élt, és éhezett.
„Gyorsan és laktatóan kellett enni, hogy megmaradjunk. Ám még így sem jutott mindenki asztalára. Általában rántott leves volt reggeli, amihez zaccos kávét ittunk vagy éppen szárított gyógynövényekből teát főztünk. Pimpimpáléból mézet főztünk, azzal édesítettünk. Mivel cukor- és mindenhiány volt. Ebédre olyat kellett főzni, ami gyorsan megvolt. Nyári időszakban főzelékek, télen inkább tésztafélék, vagy szárított bableves volt a menü, de krumplis dolgokat is főztünk. Húsról nem is álmodhattunk. Általában kéthetente egyszer volt, vasárnap. Felhasználtunk mindent, ami a kertben megtermett, vagy a töltésoldalban. Csalánt szedtünk, főzeléknek. A tésztát tojás nélkül csináltuk” – meséli Marika néni.
Elmondja, arra emlékszik, hogy lány korában fejadagokban osztották a kenyeret és a tejet. Bár kenyeret otthon sütöttek, hetente egyszer, az kitartott többüknek. Elosztották, kényszerből. És volt, hogy ha megpenészesedett, akkor sem dobták ki, mert nem volt élelmiszer-pazarlás.
„Ma, ha azt látom, hogy a lányok kalóriákat számolnak, elmegy az eszem. Anno mi is számoltuk volna, de éheztünk. A lányok ezért karcsúak voltak, bár inkább soványak. A férfiak bőségesebben ehettek, kellett az erő a földeken dolgozni. Nagyobb adagokat is kaptak, nekünk csak a maradék jutott. Emlékszem, anyám a maradék levest még felöntötte vízzel. Mivel öten voltunk testvérek és két fiú volt, ők megették a nekünk szánt ételt is, és mi csak felhígított levest fogyasztottunk. Ezért is terjedt el, hogy a szegény ember vízzel főz.”
A második háború után sem javult a gútaiak helyzete. Több évnek kellett eltelnie, mire egyáltalán legalább olyan szintre ért a mezőgazdaság, mint a háború előtt. Napszámosok valamivel több fejadagot kaptak, bár már nem volt jegyrendszer, de az infláció miatt és az alacsony bér miatt nem tudták megvásárolni az alap élelmiszereket. Hiány volt.
„Minden nap főztünk. De nem volt egyszerű, mert ahhoz sokat kellett készülődni. Tüzet gyújtani, vizet hordani, és a sparthelten melegíteni a vizet. Húgom volt a tűzfelelős. Ha kialudt a tűz, akkor bizony jól megkergettük idősebbek, mert akkor az egész procedúrát meg kellett ismételni, ami nagyon sokáig tartott.”
Általános étkek voltak mindenütt, hiszen mindenki szegényen élt. A gazdagabbak cselédeket tartottak, és ott naponta került hús az asztalra.
„Egy fogorvos családnál szolgáltam. Ott jó volt, kaptam pár koronát. Amikor már lehetett, akkor ’meleg nanukot’ vettem. Nekem az volt az öröm. És amikor megnyílt Gútán a mozi, akkor vasárnaponként a mise után elmentünk gyerekek mesét nézni. Egy koronából lett nanuk meg belépőjegyre való.”
Marika néni elmeséli, hogy a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben a gútaiak többsége zsíros kenyeret, nagy ritkán szalonnásan evett reggelire és vacsorára, illetve kölcsöncukorból (nagy volt az egymásra utaltság) csináltak édességet úgy, hogy ráöntötték a sparheltre és karamelizálták. Úgy, szutykosan és hamusan fogyasztották.
„Édesség nem volt olyan sok, mint manapság. Kalácsokat azért csináltunk. Kattancs volt sokszor bableveshez, vagy szombaton, ami általában kalács nap volt Gútán. Illatozott az egész falu. De gyakorta volt sóba-vízbe leves. Disznót is vágtunk. Többekkel, szomszédokkal külön megegyezve. Mert mindig vittünk és kaptunk kóstolót. Fél utca segédkezett olyankor, és ezzel hálálták meg. Így aztán hosszú hónapokig, főleg télen, volt hús, ’kalbász’, töpörtyű, meg ilyen finomságok. Zsíros és laktató, de mégsem híztunk el. Azt szoktam mondani, nem volt időnk meghízni” – mondja nevetve Marika néni.
Az iskolázottság se volt nagyon prioritás, így a tipikus menzai kajáról akkor még nem lehetett szó. Mivel nyaranta a földeken segédkeztek, így a tanítás főleg a téli hónapokra korlátozódott.
„Lányoknak nem igazán volt kritérium tanulni. Nekünk háztartást kellett vezetni, és abban kimerült a dolog. Eljártam iskolába, főleg írni és olvasni tanulni, meg persze számolni. Nem nagyon nézték jó szemmel, ha tanultunk, mert akkor ’nem csinálunk semmit’. Márpedig ha a férfiak hazajönnek, éhesek, és nekik kell főzni. Családfenntartók, és mindent az alá kellett rendelni.”
A háború utáni időszak is a túlélésről szólt, és aztán beköszöntött a szocializmus, ami megreformálta a közétkeztetést is. Hirtelen az addig paraszti életmódot folytató embereket beűzték a gyárakba. Gútának is elvették a mezőgazdasági jellegét, illetve folyamatosan elkorcsosították, hogy ipari várost csináljanak belőle, nem sok sikerrel.
A polgári étkezést felváltotta az üzemi étkezés. Az ötvenes-hatvanas években már alkalmanként többen megengedték maguknak a vendéglátó-ipari egységek látogatását.
„Férjemmel és gyermekeinkkel ünnepnapokon jártunk étterembe, ami a kocsma mellett volt. Purukban a Kalász étterem híresen jó volt konyhájáról. Ott ettünk rántott húst, krumplipürét és hozzá sárga- vagy pirosmálnát, vagy kofolát ittunk. Később presztízst jelentett a Hotel.”
A többség üzemi konyhán étkezett, az iskolások menzára jártak. Visszaszorult az otthoni főzés, hetente egyszer főztek, és a pékségek elterjedésével a házi kenyérsütés is elmaradt.
„Boltban vásároltunk félkész termékeket. Mikor bevezették hozzánk a villanyt, le tudtuk cserélni a sparheltet, és villanyeszközöket kezdtünk használni. Majdhogynem ugyanazt főztük, mint korábban. Pörköltet, töltött káposztát, zöldségleveseket, meg különféle tésztákat. Mint például apám kedvencét, a nyögvenyelőt, vagy dödöllét. De volt palacsinta is, amibe egy kis lekvárt kevertünk. Sőt, a házasságom előtt megtanultam gulyást főzni.”
A hetvenes-nyolcvanas és kilencvenes években a gútai háziasszonyok a jól bevált ételreceptjeiket használták. Bár már félkész áru volt a boltok polcain, és vásárolni is lehetett, de sok esetben nem lehetett kapni bizonyos holmikat. Dívott a „pult alóli” akció, amit főleg ismerősökön keresztül lehetett elérni.
„A coci rendszerben, ahogy mi hívtuk, volt minden és mégsem volt semmi. Különféle programokat hirdettek, hogyan étkezzünk. Napi egy tojás, meg hússzelet, meg mindenféle. Aztán jött a zacskós-tejprogram, vagy ingyen kifli, főleg az iskolákban. Mivel már volt hűtőszekrényünk, így már jobban tudtuk tárolni az élelmiszereket. Addig csak sózva, füstölve, vagy verembe leásva, homokkal és földdel letakarva tudtuk úgy-ahogy frissen tartani. Elterjedtek a fagyasztott holmik és a konzervek. Na, konzervekből volt akármennyi. Itt már nagyon főzni se kellett csak melegíteni. Volt virslis babgulyás, meg szaftos hús illetve még a töltött káposzta is volt konzervben.”
Végiglapozva régi szakácskönyvet, szinte mulattató, hogy az ételreceptek is konzervkészítményekre épültek. Ahogy emelkedett a színvonal a szocializmusban – az amerikai kölcsönöknek köszönhetően (később egyre magasabb kamattal) – egyre sokszínűbbé váltak az étkek. Bár még mindig konzervatívak voltak.
„Bementünk a boltba, és a tej mellett voltak más tejtermékek is, joghurtok, amik üvegben voltak, gyümölcsös ízesítésben, vagy sajtok, illetve hetente kétszer – kedden és csütörtökön – túró is kapható volt. Mivel elég jó volt a tej, így otthon köpültük, vajat és tejfölt is csináltunk. Napközben ’útravalót’ csomagoltunk, szalámis kenyeret, pástétomos kenyeret és aztán üzemi konyhán étkeztünk, vagy a gyerekek a menzán. Este bundás kenyeret fogyasztottunk teával.”
Ünnepnapokon nem hiányzottak az asztalról az akkoriban trendi készételek.
„Ma már muris, de akkoriban a kifőzdék stílusa jutott el az otthoni konyhára. Gútán a piros kockás viaszosvászonnal takartuk le az asztalt, Coca-colát vagy Pepsit ittunk, a gyerekeknek, akiknek nem tesz jót a koffein, pedig Perlát és Víneát. Magyarból hozattunk Vegetát, golyórágógumit, és ördögnyelvet.”
A rendszerváltás után aztán a gútaiak is néztek, mint béka a pernyében. Sorra nyíltak ki az ízvilági lehetőségek. Különféle fűszerek és gyümölcsök lepték el a piacot, a korábbi banán-mandarin kombináció mellett egyre több egzotikus gyümölcs is a boltok polcain landolt. Mindez megmutatkozott az étkezési kultúrában is. Egyre másra kísérletezni kezdtek a gútai asszonyok, akik aztán a trendeket meglovagolva a saját ízek mellett különlegességekkel örvendeztették meg a „ház urát” és a vendégeket.
Fotók: Fűri Gábor, Gőgh Krisztián, és a szerző
Főkép: Rácz család, TASR, K. Cích/1965.dec.27.
