Személyes jegyzet tőlem, aki régóta figyeli az embereket – és az állatokat is.
Valahol a fejemben már egy ideje motoszkál ez a gondolat. Néha akkor bukkan elő, amikor egy mókust látok egy padon. Máskor egy videó hozza elő újra, ahol egy vadállat — egy hód, egy kenguru, vagy egy gepárd — nem menekül, hanem odamegy az emberhez, szinte kér. Vizet, ételt, túlélést.
Mi van, ha ezek nem egyszeri pillanatok? Mi van, ha ezek nem csak aranyos jelenetek, hanem jelek? Jelek arra, hogy az állatok is vágynak arra, amire mi már régóta építjük a világunkat: a biztonságra, a kiszámíthatóságra, a közösségre.
Mi, emberek, sok millió éven át éltünk barlangban, erdőben, fákon, mezőkön. Aztán egyszer csak azt mondtuk: elég. Elkezdtünk közösen gondolkodni, falvakat, városokat, közösségeket hoztunk létre. Védelmet, meleget, élelmet biztosítottunk egymásnak. Nemcsak az életért, hanem az élhető életért.
És lehet, hogy most ugyanezt próbálják megtenni az állatok is. Csak éppen a saját módjukon: közeledve. Csendesen. Bízva.
Persze, tudom: ez merész gondolat. Én nem vagyok biológus, sem viselkedéskutató. Csak egy ember vagyok, aki figyel. Emberekre, állatokra, mozdulatokra, tendenciákra. Alkotóként, újságíróként, emberként. És ha figyelek, egyre többet látok abból, hogy az állatok viselkedése változik. Nemcsak túlélni akarnak, hanem kapcsolódni is.
A kutyát megszelídítettük, tudjuk. A macska talán inkább minket szelídített meg. A ház körüli haszonállatok – disznó, tyúk, kecske – már nemcsak „tartott lények”, hanem egy életforma résztvevői. És mi van azokkal, akik még „vadon élnek”, de már a peremen járnak? A mókus, aki megállít egy biciklistát vízért. A róka, aki leül egy parkban. A városi madarak, akik már nem félnek az ember közelségétől.
Lehet, hogy ezek nemcsak véletlenek, hanem az együttélés kezdeményei.
És itt jön az igazi kérdés:
Nem az volna-e a jövő, ha nem az állatokat szoktatnánk a városhoz, hanem a várost alakítanánk úgy, hogy közös tér lehessen?
Nem kell ez alatt óriási dolgokra gondolni. Már most is vannak olyan ötletek, amik ebbe az irányba mutatnak:
– zöld folyosók, ahol az állatok biztonságban közlekedhetnek,
– városi parkok, ahol van „állatbarát zóna”,
– élő vízpartok, ahol nem kizárunk, hanem befogadunk,
– odúk, rovarhotelek, madáritatók,
– híd alatti vadátjárók, zöldtetők…
A kérdés már nem az, lehetséges-e, hanem az: merjük-e komolyan venni. Mert ha merjük, akkor az egész szemléletváltás kulcsa ott lesz: nem dominálni akarunk, hanem együttműködni.
És ez nem csak az állatoknak jó. Egy ilyen város, egy ilyen világ nekünk is jobb. Kevesebb stressz, kevesebb zaj, több zöld, több élet. Erkölcsileg is több: ha képesek vagyunk figyelni a gyengébb, halkabb jelenlévőkre — az állatokra, a természetre —, akkor talán egymásra is jobban tudunk figyelni.
Gútán, a Vág partján, egy olyan régióban, ahol még él az ember és természet közelsége, talán mi is példát mutathatnánk. Talán egyszer lesz egy kisváros, ahol nem az állatok „jönnek be”, hanem mi nyitjuk meg a teret. Előzékenyen, figyelmesen. Nem azért, mert muszáj – hanem mert méltó. Változás előtt állnak közterületeink: átalakítjuk – zöldebb élettérré – tesszük a Szent Rozália parkot, vízmegtartó rendszereket építünk a művelődési központtól a gyalogos zónáig, új arcot rajzolunk az ún.: Dögös városmenti zöldterületünknek. Lehet, mi leszünk az elsők?
És ha egyszer egy újabb mókus megáll egy ember előtt, egy csepp vízért… lehet, hogy az már nem csak túlélésről szól majd. Hanem egy új korszak kezdetéről.
Címlapkép: freepik
